Az univerzális séma szerint a jó zenekarok nyakára a kiadó a harmadik lemeznél rárakja a hurkot, a negyediknél pedig szorosra húzza. Ezért lepődtem meg, mikor először találkoztam az Alter Bridge negyedik lemezével, a Fortress-szel.
  Semmiféle fuldoklást nem hallottam a háttérből, sokszínű dalok, őszinte hangzás, komor, de azért nem érvagdosós szövegek, zamatos csemege az ember fülének. Aztán kicsit részletesebben utánaolvastam a csapatnak, és kiderült, hogy már a harmadik kiadójukat fogyasztják. Lehet, hogy ez a recept, ha a rockszcénában valaki el akarja kerülni a kommerszialódást? Esetleg a szájdprodzsektek? Olyanja ugyanis minden tagnak van, háromnegyedük a Creedet élesztgeti, az énekes, Myles Kennedy pedig Slash oldalán csapatja (és nem semmi küldetést teljesít, félig-meddig Axl Rose - Oral Sex örökében).

  A stílus? Az jó. Ha nem utálnám annyira a zenekarok hangzásának nagynevű elődökével való összehasonlítgatását, azt is írhatnám, hogy egy kis Led Zeppelin, egy kis Judas Priest, egy kis Pearl Jam, sőt, nekem még az Aerosmith is felsejlett itt-ott. Nem írok ilyet (tudom, hogy már leírtam...), mert kritikákban is mindig olyan benyomást kelt, mintha számon kérnék a bandán, hogy nem ők tojták a spanyolviaszt.
  A rock olyan, mint a klasszikus legó, egyszerű alapelemekből építhetsz végtelenül egyszerű, és lenyűgözően komplex formákat is (külön szépsége, hogy nem biztos, hogy az utóbbi fog jobban szólni); nem fair azon lovagolni, hogy dehát a hárombütykös mütyür ugyanolyan benne, mint a 20 évvel ezelőtti versenyműben. Olyannak is kell lennie.

Borító: ötös

Kedvenc dal(ok): Addicted to Pain, Waters Rising

Mottó: "The madness in our hearts will never end."

Ugorj neki, ha: szereted a dallamos, agyalós rockzenét

Óvatosan állj bele, ha: neked a hörgés a pörgés, és/vagy idegesít a magas hangfekvés (mert Myles-é olyan)