Hat éves korom óta vagyok könyvmoly, de azt a bizonyos sok szinten megvalósuló, tökéletes együttrezgést, mint amit Joyce Carol Oates-szal, kevés íróval kapcsolatban éltem át.
(Pedig öt perccel ezelőttig nem tudtam, hogy az anyukája magyar származású. Hihetetlen, mindenki magyar! :))
  Éles szemű, könyörtelen tollú, de fájdalmas érzelmi mélységekkel és magasságokkal rendelkező írónő. Szociográfus (én csípem az efféle írói attitűdöt), de nem a kiégett, cinikus fajtából. A világa orrfacsaróan valóságszagú, a hősei hétköznapi emberek, hétköznapi szenvedélyekkel és gyarlóságokkal. Néha szeretjük őket (de nem rajongunk értük, mert nem ideálok), néha utáljuk őket (de nem démonizálunk, mert nagyon is földi gazemberek), és mindig ismerősek.
  Oates bátor. Közel lép a témájához, nem szolgálja ki az olvasók illúziókkal aládúcolt, fényesre flitterezett világképét, azt kapjuk, amit lát. Ez ritkábban szép, mint ahányszor csúnya, mert ilyen az élet.
A karakterei lelépnek a papírról, hangulatteremtésben pedig a legnagyobbak közé tartozik (utóbbi különösen a novelláiban szembetűnő).
  Tökéletesen látja és láttatja az emberi kapcsolatok komplexitását, senki és semmi nem egydimenziós. Nem fogunk kliséken bosszankodni. Nem azért, mert nincsenek, hanem mert Oates azok közé tartozik, akik alkotásaiból a csekélyebb tehetségűek lepárolták ezeket a kliséket.
  Fontos megjegyezni, hogy néhány regényét itthon sajnos gagyi nyálrománcokhoz illő borítóval adták ki - ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, nyilvánvaló, hogy aki ezeket tervezte (vagy megrendelte), életében nem olvasott tőle semmit...

Kedvenc köteteim: Hőség (Heat) - novellák

                              Nemi erőszak - szerelmi történet (Rape: a love story)

                              Luxusvilág (Expensive People)

Mottó: "Ez az emlékirat bárd, amellyel belehasítok kövér húsomba és mindenki más húsába, aki véletlenül az utamba kerül." (Luxusvilág)