Egy férfi, egy nő, egy történet... három film.

Bátor, lángoló álmok, egyetlen romantikus bécsi éjszaka...

Kilenc évvel később megkopott remények, átlapozott kliséhalmok alól pislogó szerelmesek várják egymástól a megváltást Párizsban...

Tíz év házasság után pedig a hétköznapok harcaiban ejtett sebek, a megvalósult álom által benyújtott számlák mocsarát kellene túlragyognia annak a titokzatos, mágikus köteléknek Görögországban.

A három filmet Linklater "realtime" forgatta, a szereplők a történettel (velünk) öregszenek, ami drámaian aláhúzza a egész mű életszagúságát. Ó, igen, mert itt nem nyálas love storyt kapunk, hanem pergó dialógusokat, őrjítően hosszú, vágatlan jeleneteket, a kíméletlen, de azért valahol, mélyen, szívmelengető valóságot a férfi és a nő kapcsolatáról.
Az első rész nekem olyan volt, mint egy gyomros, a második egy hatalmas tarkón vágás (szívlapáttal), a harmadik pedig szíven szúrt, azt hiszem.
Julie Delpy gyönyörű, Ethan Hawke szimpatikus, a szép helyszínek elegánsan a háttérben maradnak, amitől mi, nézők valamiért még inkább jelen vagyunk.

Mottó: "I like to feel his eyes on me when I look away."

Ugorj neki, ha: voltál, vagy, vagy leszel szerelmes valaha

Óvatosan állj bele, ha: öngyilkosságra hajlamos szingli vagy

Sosem láttam Cumberbatch urat semmiben, a Sherlock kimaradt, undorító, szőrös törpékről (hobbit, ja) szóló filmet már csak elvből sem nézek, ahogy próbálom kerülni a hatásvadász propagandafilmeket is.
Próbálom. Néha azért véletlenül, vagy titokban szándékosan belesétálok a csapdába. Általában megbánom, a Kódjátszma (The Imitation Game) viszont kivétel lett.
Második világháború, megfejthetetlen német rádióüzenetek, Alan Touring és egy maréknyi őrült zseni, akiknek küldetése a lehetetlen.Kifejezetten szerettem, pedig a mozi közel sem tökéletes: igaz történeten alapul, de nem dokumentarista igényességű, és bizony néha megszaladt a forgatókönyvírók kezében z a bizonyos drámaiságot fokozó szirup. Mégis valamiképpen az egyensúly az, amit ki kell emelni az erősségei közül.
Erős hangulatteremtő képességgel bír a film, egy másodpercre se kalandozott el a figyelmem, ami részemről nagy bóknak minősül. A zene tökéletesen funkcionális, a vágás zseniális, a karakterek részletessége patikamérlegen lett kikalkulálva. Ez az alkotás pontosan tudta, mit akar, és megbocsátható kis kilengésektől eltekintve meg is valósítja azt.
Tulajdonképpen épp attól kiemelkedő, hogy nem akar túl sokat markolni (ami gyakori hiba a kortárs moziknál).
Jó film.

Mottó: "Sometimes it's the very people who no one imagines anything of who do the things that no one can imagine."

Ugorj neki, ha:  szereted az angol filmeket, és egy érdekfeszítő időutazásra vágysz

Óvatosan állj bele, ha: Marian Rejewsi odaadó rajongója vagy, esetleg kitör a frász Benedict Cumberbatch tekintetétől

Egy női börtönben játszódó sorozat?
Ez vagy egy nagyon lehangoló dráma, vagy egy teljesen idióta vígjáték lehet, gondoltam, ezért sokáig a közelébe se mentem az Orange is the New Black-nek. Hatalmas tévedésben éltem, ugyanis már feltalálták a dramady műfaját: ez valami a kettő között, ami egyszerre tartalmas és könnyed. Nem afféle teljes kiőrlésű süti típusú fekete humor, ami jólesik, de azért keserű utóízt hagy az ember szájában, hanem inkább afféle aszalt gyümölcsös keksz. Édes és jól is lakat.
Szerintem ez a sorozat nem afféle darálós típus, amiből egy ültő helyében kivégez az ember fél évadot (annál is kevésbé, mert egy epizód cirka 50 perc), jót tesz, ha hagyjuk kicsit dolgozni a cuccot - ugyanakkor a Netflixnek (és a torrentoldalaknak) hála nem kell egy (vagy több) hétig kattognunk, hogy vajon hol landol a nehéz kő, amit a legtöbb rész végén elhajítanak.
Alapsztori: egy csinos, fehér, felső-középosztálybeli lányka a húszas éveiben mindenféle őrült (és leszbikus) kalandba keveredik, hogy aztán mikor érett fejjel megállapodni készül, utolérje a múltja, és karcerba tegyék vagy másfél évre. És azt mind tudjuk, hogy a börtön egy egészen más világ...
Sokféle rab (és őr)  sokféleképpen kisiklott életével találkozunk. Megmosolyogtatóan sztereotip, de ismerős karakterek gondoskodnak a szórakoztatásunkról, és bár mindvégig tudjuk, hogy át vagyunk verve (igaz történet vagy sem, hiszi a piszi, hogy a börtön egy gólyatábor, mindenki jó arc és majdnem mindenki leszbikus), elnézzük, mert a keksz finom, a recept közel tökéletes.
A casting jól sikerült, bár a két főszereplőt könnyedén lejátsszák a képernyőről a többiek - igazán hálás feladatot kaptak a színészek. (Személyes kedvencem Crazy Eyes.)
És nagyon tetszik a főcímdal!

Vágj bele, ha: nyitott vagy, kikapcsolódásra vágysz és szeretnél felszedni néhány további angol akcentust

Kerüld el nagy ívben ha: zavarnak a sztereotípiák, vagy azok kényszeres tagadása; kiborít a leszbikus szex látványa

Általában a jéghideg tudomány oldalán állok, de azért amikor ilyesmiket látok, valahogy könnyebb hinnem egy mókás kedvű anyaistennőben, mint évmilliók random mutációiban:

"Utána" fotókért katt ide. :)

A rockbandák nincsenek rákényszerítve, hogy sci-fi trailereket forgassanak videoklip gyanánt: ebben a műfajban a zene hivatott átvinni az üzenetet (ha van). A film szerepe, hogy aláhúzza a ritmust, a hangulatot, vagy a frontember szemkontúrját. (A popban pl. muszáj vizuálisan lekötni a nézőt, nehogy rájöjjön, hogy nyállal töltött lufit hallgat éppen.)

Persze a low budget nem mindig szándékos: sok (kezdő) bandának egyszerűen pénz, ötlet vagy szakértelem híján nem marad más választása, mint megpróbálni a szarból várat építeni. És persze az is előfordul, hogy az alacsony költségvetésűnek tűnő, keresetlen minimalizmust sugalló kisfilmet valójában komoly halom pénzből, vért izzadva hozta össze egy kőprofi stáb.

Az egyik népszerű LB téma az utcán mászkálás. Az utca lehetőleg legyen egy nagyvárosban, ha egy mód van rá, New York City-ben, ami éjjel szép fényes, nappal meg elegánsan szakadt. Az énekes szexi(nek szánt) és elszánt arccal adja elő magát, a járókelők pedig legyenek közömbösek, furcsák, véletlenül mind rajongók, de ha nem akarunk meglepetéseket, lehetőleg beavatottak.

Néhány kedvencem a típusból:

A Bon Jovi egyébként nagy rajongója a témának, később pl.  az It's my life és a Have a Nice Day is ebből a kalapból bújt elő.

Adam Gontier hattyúdala a boldog emlékezetű Three Days Grace-szel:

A Bullet For My Valentine a LB metálvideók koronázatlan királya (igen, metál, erről nem nyitok vitát). Szinte minden scriptet kipróbáltak már, és képesek voltak a zavargásoktól hangos Londonból a hurrikán sújtotta NYC-be utazni a köztéri zúzás kedvéért, ami a dal címét figyelembe véve elég ironikus. (Lehet, hogy ezért tüntették el a youtube-ról az hivatalos klipet? Sebaj, egy kis spanyol nyelv nem árt meg senkinek...) Íme:

A lányok is tudnak ám ilyet, nem is akárhogy:

A turnébusz kicsit csalás, de a lassított hollywoodi forgalom és a random fellobbanó lángocskák melankóliája miatt szerintem ez a filmecske is"street art":

Kolonihavehus

Watertower

Tom Fruin installációi Brooklynban.

A művész, Erkin Demir weboldala itt tekinthető meg.

  Egy nőnek csak sorsa van, vagy lehet élete is?

   Nazmeem és húga szegény, de gondtalan bangladesi kislányok, a gyerekkori éden azonban szilánkjaira robban, mikor a folyton az engedelmességre, és a sors elfogadására intő anyjuk öngyilkos lesz. Pár év múlva Nazmeem a londoni East Enden találja magát egy örömtelen elrendezett házasságban. Első gyermekét elveszíti, művelt, jószándékú, de nála sokkal idősebb és kissé visszataszító férjével két lányt nevelnek. Szürke és eseménytelen életébe a gyerekkori emlékek és a hátrahagyott húga levelei csempésznek egy kis fényt, aztán, tadám, igen: betoppan az életébe a fiatal, jóképű és kissé gyökértelennek tűnő Karim, hogy minden a feje tetejére állhasson.

  Sablonos romantikus történetnek hangozhat, de nem az: nincs jó és rossz oldal, nincs jó és rossz megoldás. Emberek vannak, akik mind keresnek valamit: a régi vagy a leendő önmagukat, egy elveszett, egy észrevétlenül létrehozott, vagy egy majdani otthont. Nazmeem, a húga, a férje, a nagyobbik lánya, és hódolója, Karim maga is kétségbeesett kötéltáncot jár, hogy a családjuk ne igya meg a levét a saját vágyaiknak.
Aztán jön az a hírhedt szeptember 11-e, és vele az újabb válaszút: megküzdeni az új hazájukban támadt ellenséges érzelmekkel vagy hazamenni? De létezik még az a haza?
  Nazmeem lányai számára mit tartogat Allah?

A film: Brick Lane (A muszlim asszony)

Mottó: "You're the real thing."

Ugorj neki, ha: érdekelnek a nő sorsok, foglalkoztat az identitáskeresés témája, lenyűgöznek a szép tájak.

Óvatosan állj bele, ha: előítéleteid vannak a bangladesi bevándorlókkal, a muszlimokkal vagy a nőkkel szemben.

Konténerek újraértelmezése Japánban.
Cipzárakkal összekapcsolt kaleidoszkóp.

Masakazu Shirane és Saya Miyazaki alkotásai, további részletek itt.