Zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni, de mégis...

Hallgatom becsülettel az új Linkin Park lemezt (The Hunting Party), és nagyon akarom szeretni. Nem rossz cucc, energia, kellemes, nyers hangzás (én durván szeretem...), a szövegek nem világmegváltóak, de nem is csupa fakó klisé, szóval olyan... korrekt.

Azért megerősödik bennem az a gyanú, hogy mikor egy banda elkezd vendégművészeket meghívni a stúdióba, az annak a jele, hogy valami eltört. Mint mikor egy óriási szerelemre felvert házasságban 20 év után azzal próbálják felpiszkálni a régi tüzet, hogy bevesznek egy harmadikat (negyediket, ötödiket) a buliba. Kerekedhet éppen belőle egész élvezetes történet is, de valahol akkor is érzi mindenki, hogy ez a produkció ott legbelül már halott.

Egy Mike-kal készült interjúban azt olvastam, hogy próbáltak a Hybrid előtti időkhez visszanyúlni, a saját egykori  zenerajongó önmagukból építkezni. Mindenki döntse el, vajon sikerült-e nekik.

Engem kicsit otthagyott félúton ez cuccos.
Aztán az is lehet, hogy most én vagyok az az irritáló ősfan típus, aki három lemez után mindenre reflexből vernyog.
Vagy csak öregszem...

Borító: csillagos ötös

Kedvenc dal(ok): All for Nothing és A Line in the Sand

Mottó: "You don't know what you've got until it's gone."

Ugorj neki, ha: 25 év alatti rocker vagy.

Óvatosan állj bele, ha: Hybrid Theorys feltámadásban reménykedsz az értelmezhetetlen A Thousand Suns-os prüntyögés, és a fájdalmasan rádióbarát Living Things után.