Egy női börtönben játszódó sorozat?
Ez vagy egy nagyon lehangoló dráma, vagy egy teljesen idióta vígjáték lehet, gondoltam, ezért sokáig a közelébe se mentem az Orange is the New Black-nek. Hatalmas tévedésben éltem, ugyanis már feltalálták a dramady műfaját: ez valami a kettő között, ami egyszerre tartalmas és könnyed. Nem afféle teljes kiőrlésű süti típusú fekete humor, ami jólesik, de azért keserű utóízt hagy az ember szájában, hanem inkább afféle aszalt gyümölcsös keksz. Édes és jól is lakat.
Szerintem ez a sorozat nem afféle darálós típus, amiből egy ültő helyében kivégez az ember fél évadot (annál is kevésbé, mert egy epizód cirka 50 perc), jót tesz, ha hagyjuk kicsit dolgozni a cuccot - ugyanakkor a Netflixnek (és a torrentoldalaknak) hála nem kell egy (vagy több) hétig kattognunk, hogy vajon hol landol a nehéz kő, amit a legtöbb rész végén elhajítanak.
Alapsztori: egy csinos, fehér, felső-középosztálybeli lányka a húszas éveiben mindenféle őrült (és leszbikus) kalandba keveredik, hogy aztán mikor érett fejjel megállapodni készül, utolérje a múltja, és karcerba tegyék vagy másfél évre. És azt mind tudjuk, hogy a börtön egy egészen más világ...
Sokféle rab (és őr)  sokféleképpen kisiklott életével találkozunk. Megmosolyogtatóan sztereotip, de ismerős karakterek gondoskodnak a szórakoztatásunkról, és bár mindvégig tudjuk, hogy át vagyunk verve (igaz történet vagy sem, hiszi a piszi, hogy a börtön egy gólyatábor, mindenki jó arc és majdnem mindenki leszbikus), elnézzük, mert a keksz finom, a recept közel tökéletes.
A casting jól sikerült, bár a két főszereplőt könnyedén lejátsszák a képernyőről a többiek - igazán hálás feladatot kaptak a színészek. (Személyes kedvencem Crazy Eyes.)
És nagyon tetszik a főcímdal!

Vágj bele, ha: nyitott vagy, kikapcsolódásra vágysz és szeretnél felszedni néhány további angol akcentust

Kerüld el nagy ívben ha: zavarnak a sztereotípiák, vagy azok kényszeres tagadása; kiborít a leszbikus szex látványa