Hat éves korom óta vagyok könyvmoly, de azt a bizonyos sok szinten megvalósuló, tökéletes együttrezgést, mint amit Joyce Carol Oates-szal, kevés íróval kapcsolatban éltem át.
(Pedig öt perccel ezelőttig nem tudtam, hogy az anyukája magyar származású. Hihetetlen, mindenki magyar! :))
  Éles szemű, könyörtelen tollú, de fájdalmas érzelmi mélységekkel és magasságokkal rendelkező írónő. Szociográfus (én csípem az efféle írói attitűdöt), de nem a kiégett, cinikus fajtából. A világa orrfacsaróan valóságszagú, a hősei hétköznapi emberek, hétköznapi szenvedélyekkel és gyarlóságokkal. Néha szeretjük őket (de nem rajongunk értük, mert nem ideálok), néha utáljuk őket (de nem démonizálunk, mert nagyon is földi gazemberek), és mindig ismerősek.
  Oates bátor. Közel lép a témájához, nem szolgálja ki az olvasók illúziókkal aládúcolt, fényesre flitterezett világképét, azt kapjuk, amit lát. Ez ritkábban szép, mint ahányszor csúnya, mert ilyen az élet.
A karakterei lelépnek a papírról, hangulatteremtésben pedig a legnagyobbak közé tartozik (utóbbi különösen a novelláiban szembetűnő).
  Tökéletesen látja és láttatja az emberi kapcsolatok komplexitását, senki és semmi nem egydimenziós. Nem fogunk kliséken bosszankodni. Nem azért, mert nincsenek, hanem mert Oates azok közé tartozik, akik alkotásaiból a csekélyebb tehetségűek lepárolták ezeket a kliséket.
  Fontos megjegyezni, hogy néhány regényét itthon sajnos gagyi nyálrománcokhoz illő borítóval adták ki - ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, nyilvánvaló, hogy aki ezeket tervezte (vagy megrendelte), életében nem olvasott tőle semmit...

Kedvenc köteteim: Hőség (Heat) - novellák

                              Nemi erőszak - szerelmi történet (Rape: a love story)

                              Luxusvilág (Expensive People)

Mottó: "Ez az emlékirat bárd, amellyel belehasítok kövér húsomba és mindenki más húsába, aki véletlenül az utamba kerül." (Luxusvilág)

Egy detektív vegyespáros. Nem szépek, nem zseniálisak, nem kedvesek, magánéletük vagy nincs, vagy totális katasztrófa. Láncdohányosok, gyorskaján élnek, és összesen négy pulóverük meg két dzsekijük van. Ráadásul Seattle-ben állandóan esik az eső. A hidak és az erdők gonosz tettek tanúi, a tavak mélyén súlyos titkok lapulnak.

Három ügy, négy évad, több tucat nyom, túl sok áldozat, kétszáz facepalm és ötven tonna red herring. Mindenki gyanús és senki nem ártatlan.

Utánozhatatlan hangulat, plasztikus karakterek, szép tájak, ocsmány sikátorok, kemény szövegek, cinikus poénok.

Keresetlen és valóságszagú ábrázolásmód. Itt nem biztos, hogy kiderül az igazság, és erősen kétséges a happy ending. Olyan magával ragadó világ, hogy az ember még a néha arcpirító logikai bakugrásokat is képes megbocsátani, és vicces kis hiányérzete támad, ha elfogynak az epizódok.

The Killing

Amerikai ínyencség egy régi, dán recept alapján.

Tessék megkóstolni!

  Milyen mókás az online világ, egy amerikai lány blogjában futottam bele néhány lenyűgöző fotóba, és pár másodpercnyi nyomozás után kiderült, hogy egy honfitársnőnk, Borsi Flóra az elkövető. Megérnek néhány pillantást.

Lásd még: http://www.floraborsi.com/

  Az univerzális séma szerint a jó zenekarok nyakára a kiadó a harmadik lemeznél rárakja a hurkot, a negyediknél pedig szorosra húzza. Ezért lepődtem meg, mikor először találkoztam az Alter Bridge negyedik lemezével, a Fortress-szel.
  Semmiféle fuldoklást nem hallottam a háttérből, sokszínű dalok, őszinte hangzás, komor, de azért nem érvagdosós szövegek, zamatos csemege az ember fülének. Aztán kicsit részletesebben utánaolvastam a csapatnak, és kiderült, hogy már a harmadik kiadójukat fogyasztják. Lehet, hogy ez a recept, ha a rockszcénában valaki el akarja kerülni a kommerszialódást? Esetleg a szájdprodzsektek? Olyanja ugyanis minden tagnak van, háromnegyedük a Creedet élesztgeti, az énekes, Myles Kennedy pedig Slash oldalán csapatja (és nem semmi küldetést teljesít, félig-meddig Axl Rose - Oral Sex örökében).

  A stílus? Az jó. Ha nem utálnám annyira a zenekarok hangzásának nagynevű elődökével való összehasonlítgatását, azt is írhatnám, hogy egy kis Led Zeppelin, egy kis Judas Priest, egy kis Pearl Jam, sőt, nekem még az Aerosmith is felsejlett itt-ott. Nem írok ilyet (tudom, hogy már leírtam...), mert kritikákban is mindig olyan benyomást kelt, mintha számon kérnék a bandán, hogy nem ők tojták a spanyolviaszt.
  A rock olyan, mint a klasszikus legó, egyszerű alapelemekből építhetsz végtelenül egyszerű, és lenyűgözően komplex formákat is (külön szépsége, hogy nem biztos, hogy az utóbbi fog jobban szólni); nem fair azon lovagolni, hogy dehát a hárombütykös mütyür ugyanolyan benne, mint a 20 évvel ezelőtti versenyműben. Olyannak is kell lennie.

Borító: ötös

Kedvenc dal(ok): Addicted to Pain, Waters Rising

Mottó: "The madness in our hearts will never end."

Ugorj neki, ha: szereted a dallamos, agyalós rockzenét

Óvatosan állj bele, ha: neked a hörgés a pörgés, és/vagy idegesít a magas hangfekvés (mert Myles-é olyan)

Ha hihetünk az Outsidereknek, oakoak egy francia hivatalnok, aki sosem tanult rajzolni, viszont kétségtelenül lát is, nemcsak néz. Street art, feleim. Meglehetősen jópofa.

Lásd még: http://www.oakoak.fr/

  Az egykori Szovjetunió területén élsz egy lakótelepen.
Tizenhat éves lány vagy, és azt hiszed, a nagy Amerika vár, és egy igazi élet. Aztán az anyád lelép, a nagynénéd kitesz az otthonodból, az apádról meg még egy fotód sincs, amit elégethess.

  Az egyetlen barátnőd elárul, a szomszéd srácok úgy gondolják, jó móka téged megerőszakolni, és végül hajléktalanként végzed… egy hozzád hasonlóan nyomorult kissrác az egyetlen a világon, aki törődik veled.

  Mikor jön el a pillanat, mikor meghal az önbecsülésed? Mikor tűnik el végképp a remény, és mikor jössz rá, hogy csoda kellene ahhoz, hogy emberhez méltóan létezhess?

  Van élet, vagy csak sors van?

  Hány sebet bír el egy gyerek teste és lelke, mielőtt porrá zúzódik a hite önmagában, az emberekben és a világban?

  Kegyetlenül életszagú képek, feszes dramaturgia, igazi, skandináv filmektől megszokott, éppen kellemes dogma utánérzés, plasztikus karakterek, tökéletes hang- és hangulatfestő zene. Hogy a színészi teljesítmények mennyire jók, arra csak akkor jön rá az ember, mikor a stáblista után néhány órával magához tér, és felfogja, hogy nem dokumentumfilmet látott.

  A rendező kíméletlenül belenyomja az arcunkat a valóságba, és mikor dühösen prüszkölve kárörvendeni kezdenénk, hogy na, majd most mindjárt jól belesétál egy klisébe, vagy összekeni magát egy kis giccsel, az utolsó pillanatban elegánsan visszatáncol, mi pedig nem tehetünk mást, mint elismerően biccentünk.

  Nem fogok hazudni, fájni fog a film.

  Megéri.

  A film: Lilja 4-Ever

  Mottó: "A mennyországban azt csinálhatsz, amit csak akarsz. Táncolhatsz, játszhatsz a számítógépen, buliba mehetsz..."

  Ugorj neki, ha: bátor vagy, és nyitott szemmel jársz-kelsz a világban (vagy szeretnél).

  Óvatosan állj bele, ha: hiszel az igazságos világban, a Jóistenben és hasonló mesékben.

  Egy gyönyörű lány összezúzott teste egy párizsi járdán. Huszonkét éves volt, Jeanne-nak hívták. A méhében halott magzat. Egy kislányt is árván hagyott valahol a messzeségben. Vallásos családból származó, tiszta szívű, bukott angyal volt, akit érdekelt a művészet, és a homlokába hulló, sötétszőke hajfürtjei miatt Kókuszdiónak becézték a diáktársai. Öngyilkos lett, mert nem tudott tovább élni a szerelme nélkül.

  Mert volt az a Modi nevű srác… A párizsi iskola első évfolyamának bohóca és különce. Egy jóképű, fekete szemű, borzas livornói fiú, aki szerette a bort, a hasist, a nőket és a halál árnyékából imádta az életet. Alkotott és rombolt, rendületlenül kereste az igazságot és a tiszta formákat.

  Nem állt be Pablóék népszerű csapatába, kevés, de hűséges barátja volt. Kockás inget és kordbársony öltönyt hordott. Rajongott Dantéért, és mikor végképp le volt égve, rajzzal fizetett a vendéglősnek. Egy ideig szobrász szeretett volna lenni, s éjjel osont követ lopni a közeli építkezésekről.

  Könnyen dühbe gurult, nemegyszer találta magát a rendőrőrsön utcai randalírozásai után. Rémesen durva tudott lenni a nőkkel, ők mégis rendre elaléltak, ha rájuk szegeződött az a baljósan izzó tekintet, mert a fiú olyan meggyőzően tudta mondani:

-Komolyan!

Távol tartotta magát a szerelemtől, rettegett a láncaitól, mégis utolérte a végzete.

Háromszor is.

  Volt egy modell lány, talán Therése, talán Suzanne, aki őrült szenvedéllyel vadászott az ő mesterére, minden vágya volt, hogy a gyereket szülhessen egy igazán nagy embernek. Makacs montparnasse-i pletykák szerint sikerrel járt, de az ifjú apa tudni sem akart az ügyről.

  A férfi teste után a szellemét hódították meg: a háború idején az életébe röppent a saját Beatricéje. A múzsa, a mentor, a démon, akivel megjárhatta a mennyet, de poklot is, akivel felváltva ütötték és csókolták egymást. A nő, aki kioldotta a művész szárnyait, aztán szabadon engedte, hogy használhassa őket.

  Modi pedig annyi útkeresés és magányos harc után végül néhány év alatt életművet hozott létre. Saját útat törve, merészen szembe haladva a korszellemmel és a kubista divattal. Hattyúnyakú, stilizált alakok, bátran, „pornográf” stílusban megfestett aktok, etruszk és afrikai hatások, és nők, nők, korlátlan mennyiségben. De valódi szemet csak az kaphatott, akinek a festő megismerte a lelkét...

   Ahogy Modiét is magával ragadta egy szelíd, jó házból való, a halálban is hűséges, copfos lány, aki egyetlen mosolyával levette a lábáról a Rotonde-ban a tejeskávéja fölött.
   A tűz meg a víz. A jin és a jang.
   A festő pedig rohamtempóban szeretett, alkotott és élt. Sietnie kellett, ekkor már véres pecséteket hagyott a zsebkendő vásznán a halál.
   Az út legvégén akad egy-két méltatója, de a szegények kórházában halt meg. Utolsó delíriumában Itáliát emlegette.
   Amedeo Modigliani harmincöt évet élt.

Könyv: André Salmon - Modigliani szenvedélyes élete

Film: Modigliani

Művei: http://www.modigliani-foundation.org/

Zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni, de mégis...

Hallgatom becsülettel az új Linkin Park lemezt (The Hunting Party), és nagyon akarom szeretni. Nem rossz cucc, energia, kellemes, nyers hangzás (én durván szeretem...), a szövegek nem világmegváltóak, de nem is csupa fakó klisé, szóval olyan... korrekt.

Azért megerősödik bennem az a gyanú, hogy mikor egy banda elkezd vendégművészeket meghívni a stúdióba, az annak a jele, hogy valami eltört. Mint mikor egy óriási szerelemre felvert házasságban 20 év után azzal próbálják felpiszkálni a régi tüzet, hogy bevesznek egy harmadikat (negyediket, ötödiket) a buliba. Kerekedhet éppen belőle egész élvezetes történet is, de valahol akkor is érzi mindenki, hogy ez a produkció ott legbelül már halott.

Egy Mike-kal készült interjúban azt olvastam, hogy próbáltak a Hybrid előtti időkhez visszanyúlni, a saját egykori  zenerajongó önmagukból építkezni. Mindenki döntse el, vajon sikerült-e nekik.

Engem kicsit otthagyott félúton ez cuccos.
Aztán az is lehet, hogy most én vagyok az az irritáló ősfan típus, aki három lemez után mindenre reflexből vernyog.
Vagy csak öregszem...

Borító: csillagos ötös

Kedvenc dal(ok): All for Nothing és A Line in the Sand

Mottó: "You don't know what you've got until it's gone."

Ugorj neki, ha: 25 év alatti rocker vagy.

Óvatosan állj bele, ha: Hybrid Theorys feltámadásban reménykedsz az értelmezhetetlen A Thousand Suns-os prüntyögés, és a fájdalmasan rádióbarát Living Things után.

Bepötyögöm a blog nevét és a címét, elmerengek, lesz-e korhatáros tartalma (szívből remélem, de valószínűtlen), aztán azon, hogy ki a fene fogja látni, ha nem engedem szétbarmolni reklámokkal (lehet, hogy ez máris gyermeklélekromboló szóhasználat...?), okézok, erre a blogmotor közli velem, hogy nincs jogosultságom az oldal(am) megtekintéséhez. 8)

Hát ez marha jól indul.