Az egykori Szovjetunió területén élsz egy lakótelepen.
Tizenhat éves lány vagy, és azt hiszed, a nagy Amerika vár, és egy igazi élet. Aztán az anyád lelép, a nagynénéd kitesz az otthonodból, az apádról meg még egy fotód sincs, amit elégethess.

  Az egyetlen barátnőd elárul, a szomszéd srácok úgy gondolják, jó móka téged megerőszakolni, és végül hajléktalanként végzed… egy hozzád hasonlóan nyomorult kissrác az egyetlen a világon, aki törődik veled.

  Mikor jön el a pillanat, mikor meghal az önbecsülésed? Mikor tűnik el végképp a remény, és mikor jössz rá, hogy csoda kellene ahhoz, hogy emberhez méltóan létezhess?

  Van élet, vagy csak sors van?

  Hány sebet bír el egy gyerek teste és lelke, mielőtt porrá zúzódik a hite önmagában, az emberekben és a világban?

  Kegyetlenül életszagú képek, feszes dramaturgia, igazi, skandináv filmektől megszokott, éppen kellemes dogma utánérzés, plasztikus karakterek, tökéletes hang- és hangulatfestő zene. Hogy a színészi teljesítmények mennyire jók, arra csak akkor jön rá az ember, mikor a stáblista után néhány órával magához tér, és felfogja, hogy nem dokumentumfilmet látott.

  A rendező kíméletlenül belenyomja az arcunkat a valóságba, és mikor dühösen prüszkölve kárörvendeni kezdenénk, hogy na, majd most mindjárt jól belesétál egy klisébe, vagy összekeni magát egy kis giccsel, az utolsó pillanatban elegánsan visszatáncol, mi pedig nem tehetünk mást, mint elismerően biccentünk.

  Nem fogok hazudni, fájni fog a film.

  Megéri.

  A film: Lilja 4-Ever

  Mottó: "A mennyországban azt csinálhatsz, amit csak akarsz. Táncolhatsz, játszhatsz a számítógépen, buliba mehetsz..."

  Ugorj neki, ha: bátor vagy, és nyitott szemmel jársz-kelsz a világban (vagy szeretnél).

  Óvatosan állj bele, ha: hiszel az igazságos világban, a Jóistenben és hasonló mesékben.